Pontosan 1376-ban említi először a történetírás Farkasd, azaz Vlkolinec község nevét, igaz, úgy, mint Rózsahegy (Ružomberok) egyik utcáját. A mai Szlovákia területén található kis szépség minden partizán álma, amely megéri a kitérőt, ha valaki a Magas-Tátra felé venné az irányt.
Aki járt már Szlovákia tetején a Magas-Tátrában, tudhatja, hogy
Liptovskẏ Mikuláš és Poprád között duplán kell figyelni az emberfiának, hogy ne álljon keresztbe kocsival a sztrádán és várja, hogy jöjjön a Cobra jedenásť, amikor meglátja a fennséges hegyvonulatot.
A hegy-pornó előtt azonban érdemes tenni egy kis kitérőt Ružomberok felé, nem is a város miatt, hanem mert néhány kilométerrel fölötte egy lenyűgöző kis falu várja a Magas-Fátra visszafogott hegyei között.
Már az odajutás is izgalmas, ugyanis a város határánál egy nem túl bizalomgerjesztő mellékútra kell lekanyarodni.
Szinte várnánk, hogy rosszarcú hegyi emberek tűnnek fel, szándékaikra utaló Deliverance dvd-vel a kezükben, de nem ez történik.
Néhány meredek kanyar felfelé, kis sebesség, nagy gáz, és pár perc alatt Vlkolinec kapujában találjuk magunkat.
A kaput szó szerint kell érteni, ugyanis pár eurós belépőt kell váltani, hogy kezdetét vegye az időutazás. Mert, hogy az epikus helyen fekvő kincsesdoboz olyan,
mintha valaki lerakta volna a hegyek közé, az idő pedig megfeledkezett volna a létezéséről.
Erdélyben találkozhatunk hasonló helyekkel, sőt, itt is vannak medvék, akikkel a figyelmeztető tábla szerint nem ajánlatos közös selfie-t készíteni. Sajnos nem is volt alkalmunk rá, így maradtak a kevésbé fenyegető növények, melyekből viszont remek pálinkát lehet főzni.
A 718 méter magasan fekvő falu teljes egészében UNESCO világörökségi helyszínnek számít a maga 45 darab tradicionális faházikójával.
Bár a Tátra majd 2700 méter magas hegyei mellett a Nagy-Fátra egy cuki kis emelkedőnek számít, mégis úgy tűnik, hogy egy civilizációt teljesen elzárt mikroközösségbe kerül az ember, ahol
éjszakánként brindzás haluskára fektetett hím medvéket áldoznak fel a pogány isteneknek.
Vlkolinec nem skanzen, mivel a viskók többségében még mindig élnek derék polgárok. Ennek ellenére csak elvétve kóborolnak az utcákon az emberi faj képviselői, sokkal több a fotogén macska – ők isztambuli rokonaikat idéző lazasággal pózolnak az autentikus környezetben.
A házikók mellett van egy templom, néhány leharcolt gépjármű, egy erecske csobog a „főút” mellett, és persze akad kocsma is, de
egyetlen borovičkától tántorgó őslakost sem láttunk, aki inkább a mámorba menekülne amiatt, hogy kevesebben vannak a lakhelyén, mint kedd reggel a 21-es buszon.
Néhány ház múzeumként funkcionál: egy idős hölgy, akinek életéből csak Tarr Béla tudna filmet forgatni, szívélyesen invitált be minket az egyikbe, hogy bemutassa, milyen körülmények között élt régen akár 3-4 generáció egymás hegyén-hátán a másfél szobában.
Ennél izgalmasabb program kitapicskolni a „belvárosból”. Pár lépés, és máris a háborítatlan természetben találjuk magunkat. Több túraösvény indul az erdő szívébe és minden felfelé tett lépés meghálálja magát, a panoráma ugyanis pazar, bármilyen évszakban is vetődjön ide a turista.
Mi télen jártunk itt. Amikor a Magas-Tátrában szinte lehetetlen túrázni, hacsak nincs az ember bakancsára erősítve egy kisebb buldózer, addig itt
őszies hangulatú természet vár mindenki, aki időben és térben is szeretne elveszni.