Taormina és Catania nagyjából 1 óra vonatútra fekszik egymástól, mégis két teljesen más világ. Ha valaki nagyon úgy érezné, hogy a hegyre épült Taorminában túl közel került az istenekhez, érdemes Cataniában visszaszállni a földre.
A taorminai vasútállomás a tengerpart mellett található, nem messze a kicsi, de nevéhez méltóan csinos Isola Bellától. Bár azt gondolná az ember, hogy itt minden a vízparton zajlik, ez nem így van: busz indul fel a meredek szerpentineken a hegy tetejére, ugyanis a helyiek úgy érezték i.e. 400 körül, hogy le van szarva a türkiz sós víz, a magaslati levegő sokkal jobb lesz.
Nem mondok újdonságot azzal, hogy nem voltak teljesen agyalágyultak. Erről már a busz küszöbéről való lelépés pillanatában meggyőződtem, Taorminában ugyanis bármerre néz az ember, fennséges látvány fogadja, akár a szomszédos, sziklára épült települést látja,
akár a rendíthetetlenül füstölgő Etnát és a tengerpartot.
A helyi fő utca kezdetét is egy sokat látott kapu jelöli, csak hogy érezze az ember, hogy itt minden négyzetméteren visít a történelem.
Taormina egyébként egy szicíliai viszonylatban kimondottan kinyalt település. Elegáns apartmanok, butikok, éttermek sorakoznak, helyieket alig látni, de a templom körül azért feltűnik néhány "őslakos" a minden évszakban megállíthatatlanul hömpölygő turistaár holtágaiban.
Aki járt az Amalfi-parton, annak Positano vagy még inkább Ravello juthat eszébe, csak itt nagy fícsör az aktív vulkán látványa.
A hely kicsi, az érdeklődők száma viszont nagy, ez pedig mindig áremelkedéshez vezet: a Teatro Grecóba például 10 euróért válthatunk belépőt. Nem mintha rossz helyre menne ez az összeg, a látványt pedig nehéz lenne pénzben felbecsülni, de a görögök által alapított város történelmi romjai között nem egyszerű még
január elején sem úgy ellőni egy fotót, hogy ne legyen benne minimum egy pufidzsekis drezdai család.
Persze mindenki maga mérlegel, de szerintem fél nap bőven elég ebből a panoráma eye-candy-ből, vagy inkább eye cassatából, ha már helyi édességeknél tartunk (cassata siciliana = helyi ricottából készült tradicionális cukorbomba).
Főleg, hogy vár Catania, amire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy kinyalt. A vonatállomástól a városközpontba vezető út kimondottan sokkoló lehet a hegyi idill után, de aki már barangolt Nápoly útvesztőjében, netalántán bele is szeretett a dél-olasz vadromantikába, az hamar kilazítja görcsösen behúzott vállait. Azt is mondhatnám, hogy
a Szicíliába vezető út Nápollyal van kikövezve.
Az Etna itt is a legkülönbözőbb helyeken bukkan fel, szépen füstölög, ahogy a helyiek is, legyen az 12 éves gyerek a halpiacon, vagy 80 éves papa, aki a friss tonhallal szemez cigivel a szájában. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire menő, hogy egy vulkán lábánál laknak az ember. Ez súlyt ad minden napnak, a hely pedig olyan,
mint egy mediterrán Salzburg, csak itt nem visz el a rendőrség, ha köpsz egyet.
Cataniának nincs jó híre, de érdemes adni neki egy esélyt, bár nászutasoknak azért én sem ajánlanám. Street fotósoknak annál inkább. Igazi csumpi csodaváros, bármelyik sarkon ránk meredhet egy templom, vagy minimum egy szentély, minden arc megörökítésért könyörög, a napkelte pedig pont olyan narancsszínű, mint a város melletti ligetek. Arról nem is beszélve, hogy az amúgy is barátságos WizzAir repjegyárban van egy kis extra kerülő az Etna fölött. Legalább is a mi pilótánk jó fej volt. Ez helikopter túrával 280 euró lenne. Mit is mondhatnék: grazij.
Követni ér! Sőt...
Szicíliából sosem elég:
Szirakúza egyszer... és még egyszer.