Kultúrsokk, lenyűgöző természet, aknákkal tele erdők, kiaknázatlan potenciál a turizmusban, friss háborús sebek az épületeken és a lelkekben, finom falatok, barátságos emberek, mindez olyan áron, hogy néhány helyen az volt az érzésünk: ha nem vigyázunk, több pénzzel megyünk el, mint amennyivel jöttünk. Welcome to Bosnia.
...ez a felszabadító érzés rendesen megdobta az esti mulatozást is, főleg hogy sikerült összebarátkozni a helyi erőkkel. Mivel a világ ezen pontján még lehet cigizni a szórakozóhelyeken is, ezért gyakorlatilag olyan terhelést kapott a tüdőnk, mintha egy kolbászfüstölőben lógtunk volna egész hétvégén, úgyhogy másnap a hosszú sétákat választottuk ahelyett, hogy megnéztük volna a kocsival megközelíthető remény alagútját, ahol az ostrom alatt fegyvert és élelmet csempésztek a városba, vagy az 1984-es téli olimpiára épített bobpályát, amit szintén lövészek birtokoltak a véres évek alatt.
A betonba bevésett rózsák is lépten-nyomon emlékeztetnek arra, hogy pár évtizede tömegek haltak meg azokon a helyeken, ahol most már pezsgő élet zajlik.
És a mecsetek körül is drámai jeleneteket lehet lencsevégre kapni.
Akinek ennyi fájdalom sem lenne elég, az a Srebrenica múzeumban ütheti ki magát végleg 14 konvertibilis márkáért. A kiállítóteremben 3 darab filmet vetítenek, köztük a Miss Sarajevo címűt, ami a háború ellenére a föld alatt megrendezett szépségkirálynőválasztás apropóján mesél a rázós évekről, illetve egy dokumentarista és egy artisztikusabb fotókiállítás tárja elénk a borzalmakat. Mondani sem kell, nem úgy jöttünk ki az épületből, mint Frank Drebinék a Csupasz pisztoly mozijelenetében a Szakasz felirat alatt. Másnap annál optimistábban vágtunk neki Mostarnak, egy jó 2 órás kitérővel. Nem, nem ezzel a busszal.
A lovakat lelövik, ugye?
Verőfényes délutáni napsütésben értünk oda a semmi mértani közepén található Tjentistébe, ahol az egyik legepikusabb jugoszláv háborús emlékmű található.
A brutalista monstrumokat még Tito idején emelték olyan helyekre, ahol véres ütközetekben hullott a fasizmus ellen küzdő katonák vére, a nyomasztó szpomenyikek kialakítása a kor művészei nevéhez fűződött és tényleg egészen szürreális hatást váltanak ki azokból a jó értelemben hibbant turistákból, akik csak emiatt hajlandók órákat utazni.
Mi is ilyen hangulatban kóvályogtunk a környéken, de néhány helyi arc tett róla, hogy hamar visszalépjünk a valóság sarába, amikor közölték, hogy a réten legelő gyönyörű lovak egyikét most kilövik. Elmondásuk szerint az állat beteg volt, de nem kell állatorvosi diploma ahhoz, hogy tudja az ember, hogy van humánusabb módszer is a megölésére, mintsem 5 méterről meglőni és nézni, hogy fut tova a főút felé vérző nyakkal a szikrázó napsütésben. Így indultunk a csodás Mostarba, és azon már nem is lepődtünk meg, hogy útközben egy fűben heverő benga kutya úgy gondolta, oldalról megtámadja a piros gépjárművünket.
Völgyzugoly, tündék nélkül
Mostarig újabb 2 óra autózás következett, ami helyi mértékegységben 1500 szembe haladó Volkswagen Golfnyi távolságnak felel meg. Elképesztő, mennyi leharcolt német járgány küzd még mindig az életéért, úgyhogy senkinek sem ajánlom a „minden Golfnál egy kupica” játékot, hacsak nem akarja utazótáskában hazavinni a máját.
A szurdokban fekvő város egyébként pont olyan, mint a képeslapokon. Legalábbis az óváros, ahol a lerombolt híd újjáépített kiadása büszkén jelzi, hogy a nép kész túllépni a múlton. Ez sokkal inkább Bosznia szimbólumává vált, mint bármi más Szarajevóban, a fővárosnak ugyanis nincs egy olyan jellegzetes szimbóluma, mint az Eiffel-torony vagy a Tower-híd.
A hatalmas kövekkel kirakott mostari utakon varázslatosan csillog a lámpák fénye este, a sötétben megszólaló müezzinek pedig még túlvilágibbá teszik az élményt.
A kicsi, de annál megkapóbb városrész Cesky Krumlovra emlékeztet, kicsit kijjebb már Szabadisóstón találjuk magunkat a jellegtelen koktélbárok árnyékában, még kijjebb pedig Ózd fogad minket. Szintén elképesztő látvány a hegyre felvonszolt kereszt, ami Isten dicsőítése mellett egyértelműen a horvátok felsőbbrendűségének fitogtatása. Mindenestre éjszaka, olyan, mintha a sötétségben lebegne. És persze itt zúg a Neretva, ami olyan élénk zöld színű vízár, mintha tárkonyszörp folyna benne. A sebes folyó a nyári hőségben is jóval hidegebb, mint bármi, amit Magyarországon megszokhattunk, ilyenkor a helyi srácok ugrálnak le a hídról némi zsozsóért cserébe. Első blikkre elég hülye üzleti modellnek tűnik, de ha a hídon állsz, hamar rájössz, hogy te maximálisan csicska lennél a mutatványhoz, fotón viszont rohadt jól néz ki, ahogy valaki épp a levegőben repül bele a nagy zöld mélységbe.
Egyébként az egész Neretva-völgy lenyűgöző Szarajevó felé – talán ez a legközelebbi elérhető Völgyzugoly, mintha a Gyűrűk ura kimaradt jelenetei forognának szemeink előtt. Az egyik sziklán például egy hatalmas zerge nézte büszkén a kocsinkat és biztos nekünk ugrott volna, ismerve ezeket a bosnyák élőlényeket, ha nincs köztünk egy kurva nagy folyó.
Nem csak ez a szakasz, az egész ország olyan munícióval tölti fel az embert, hogy még azt is hajlamos elfelejteni, milyen hosszú tud lenni 10 óra kocsiút hazafelé. Bármikor, újra!
A cikk első részéért kattints ide.
