Felkészül: Bosznia
„Drágám, annyira elegem van az irodából, menjünk el valami csodálatos helyre kikapcsolódni. Mit szólnál Boszniához?”
Mondatok, melyek viszonylag ritkán hangzanak el. Pedig micsoda ország Bosznia-Hercegovina! Sőt, mintha nem is egy ország lenne ez az 51 ezer négyzetkilométeres, taposóaknáktól terhes földdarab, amely egyik pillanatban a mesés keletet, majd a nem annyira mesés poszt-szovjet „káeurópát” idézi, egy kanyarral később egy idilli német hegyi erdőnek álcázza magát, majd hirtelen a Hold sziklás felszínét modellezi. Boszniában tényleg minden lépésben gyönyörű és nyomorúságos keveredik. Az egyik percben a civilizáció szélén érzed magad, a másikban a világ tetején.
Egy olyan turistának, aki legszívesebben bevezetné a szelfibottal vesszőzést, ez igazi paradicsom. Életszag van a levegőben, tapintható a történelem, az eklektika pedig rendkívül egyedivé teszi a régiót. Mindez alig több, mint 20 éve még sokak számára halálos ítélet volt. Jugoszlávia széthullása után a rendkívül bonyolult etnikai és vallási összetételű országban különböző követelések feszültek egymásnak, aminek olyan véres polgárháború lett az eredménye, amilyen a második világháború óta nem látott Európa. Kivégzések, tömeges nemi erőszak, az ENSZ békefenntartók totális tétlensége, Szarajevó ostroma. Nagyjából ezek villannak be azoknak, akik már egy szabadabb Európából követték figyelemmel az eseményeket, és persze Srebrenica, ahol mintegy 8700 bosnyák férfit és fiút végzett ki a békezónából vesztőhellyé vált falucskában a Mladic vezette Szerb Köztársasági Hadsereg szadista katonái.
A háború befejezése óta eltelt 22 év. Már felnőtt egy generáció, amely közvetlenül a puskaropogás után született, és akinek a harc nem megélt történelem, hanem nyomasztó teher, amit a nyakába kapott. Az viszont tény, hogy az ország jó ideig nem heveri ki a borzalmakat, hiszen minden második házban ott szunnyadnak a töltények és szinte minden család érintett valamilyen szinten. Ennek ellenére senki se higgye, hogy egy lehangoló helyre érkezne, ha Boszniát választja, ugyanis ne feledjük: ez a Balkán, ahol az élet utat tör magának, bármilyen körülmények között.
A zöld piramisok árnyékában
Csütörtök hajnal. Indulás a ködös Budapestről. Mohácson egy jó kis kocsibiztosítás-kötés. Eszéken egy húsos burek joghurttal az Erectus oszlopnál. A horvát városban nagyjából 38 percet töltöttünk, ebből 25-öt a főtéren, ahol a pékségből végeláthatatlanul áramló tizenévesek láttán megállapítottuk: a Paleo-őrület biztos fennakadt a határon. Ennél izgalmasabb a polgári ellenállás szimbólumává vált Fiat 500-as emlékmű az egyik lakótömbnél. Az alábbi videó mindent elmond az installáció jelentőségéről.
Ezt követően meg sem álltunk a visokói piramisok lábáig, még a derék határőrök sem szedették szét a kocsit, pedig állítólag van ilyen perverziójuk. Ami a piramisokat illeti, néhány különbség azért megfigyelhető a sivatagi nagytesókhoz képest: tevék helyett kóbor kutyák, jelzések helyett az alábbi kis tábla, turisták helyett a kíváncsi helyiek merészkedtek ki, akik mindenféle kamutevékenységet folytattak, csak hogy meglessék, miféle hottentottákat sodort ide a nyugati szél.
Nem csoda, hiszen nekik is elég nagy meglepetés volt, amikor 2005-ben felfedezték, hogy egy 9 darab piramisból álló völgy mellett legelnek a birkáik. Osmanagic, a kutatás vezetője azóta gyártja az elméleteket, szerinte az emberiség őstörténetét is átírják a felfedezései, de az az igazság, hogy még a falu hétköznapjait sem írták át, és tudományos szempontból is hagy némi kívánnivalót az általa megalkotott tézis, amit egyébként a rovásírás-kutatók is gyorsan körbevizeltek a biztonság kedvéért. Az ezoterikus túra végül meghiúsult, mert akkora sár volt a dombon, hogy ehhez képest a Sátántangó gyaloglásjelenete egy laza séta a betonon.
Persze rohadjunk meg a srácokkal, ha tényleg egy szakrális ponton törölgettük le a 40 deka sarat a cipőinkről, de ha bebizonyosodik, hogy tényleg az új Machu Picchut találták meg Visokóban, vezeklésképp egy Ikarus busznyi Ezo TV törzsnézővel jövünk vissza low-budget megvilágosodásért.
Bárhogy is van, megéri a kitérő Szarajevó felé, mert napsütésben egész gyönyörű látványt nyújtanak az egymás mögött sorakozó dombok és a szurdokban megrekedő köd.
A híd nincs túl messze
Kora este érkeztünk meg Szarajevóba, ami egyszerre nyomasztó és epikus a környező hegyek miatt, ahonnét egykor bombázták a várost, most viszont szelíd fények pislákolnak a távolban, ezzel hangulatossá téve az esti látképet. Szállásadónk pont olyan jól tudott angolul, mint a legtöbb ember a legtöbb helyen – ez mindenképp kellemes meglepetés. A város egyik fő nevezetességét, a Latin-hidat, amely az első világháborút kirobbantó merénylet helyszíne volt, szinte lehetetlen kikerülni. Korábban Ferenc Ferdinánd gyilkosa, vagyis Gavrilo Princip lábnyomát is megörökítették, valamiért mégis inkább eltávolították az emlékhelyet. Ha valaki azt hinné, hogy majd a helyi múzeumban kideríti, miért történt mindez, nagyon téved: bár csak 4 konvertibilis márka (kb.150-es forint szorzó) a belépő, az egy szobából álló kis múzeum külső oldalán látható képeket talán érdekesebb megvizsgálni.
Innét néhány lépés az óváros, Baščaršija, amely igazából egy mini Isztambul hangulatos teázókkal (az egyikben remek magic tea kapható, amiben az a legvarázslatosabb, hogyan fér el ennyi cukor 2 deci folyadékban), kocsmákkal, és a levegőben terjengő csevap és plejskovica illatával.
A világ legbénább hűtőmágnesei közül többet is itt találtunk, az eladónő viszont cserébe olyan családregényt lenyomott a Magyarországra szakadt családjáról, amihez képest a 100 év magány egy Romana regény, és olyan időugrások voltak a történetében, hogy Stephen Hawking is beletolatna a Bosna folyóba a hallatán.
Bár nincs olyan kötelező látnivaló, amit azonnal körbe kéne fotózni, rengeteg olyan részlete van a városnak, amiben nagyon jól esik elveszni és így meglehetősen gyorsan repül az idő.
